Az emberek életük folyamán számtalan akadállyal, problémával találkoznak. Olyan problémákkal, amelyeket az élet, vagy ha úgy tetszik, a sors állít eléjük-elénk. A bennünk lévő küzdeni akarás és a vágy a problémák megoldására sarkall minket.
Ez emberi mivoltunk alaptermészetéből fakad. Viszont számtalan olyan helyzet alakul ki életünk folyamán, amit bármennyire is szeretnénk, akaratunk ellenére sem tudunk megoldani. Legyen az egy szerettünk elhalálozása, egy szerelem vége vagy bárminemű fontos dolog megszűnése, amin nem tudunk változtatni. Ilyen helyzetben nem marad más lehetőség, mint a tények elfogadása. Ahogy már említettem, alaptermészetünkből fakad a küzdeni akarás, a problémák megoldására való törekvés, ugyanakkor az is alaptermészetünkből fakad, hogy nehezen tanulunk meg elfogadni. Itt merül fel az a problémakör is, hogy ugyancsak emberi mivoltunkból „szeretünk” szenvedni, és hosszú ideig gyötörni magunkat, az adott problémát intenzíven élni hagyni az elménkben és lelkünkben.
Addig, míg önmagunkban tartjuk életben a fájdalom forrását, addig nem is tudunk tovább lépni az elfogadás felé. Tehát az elfogadni tudás az egyik olyan dolog, ami egónkból kifolyólag nehezen ültethető át gyakorlatba, annak ellenére, hogy elméletben tudjuk, mit is kell tennünk ahhoz, hogy lelkünk egészséges maradjon. Számos világirodalmi remekműben szereplő karakter elméje bomlott meg éppen azért, mert nem tudott beletörődni sorsába, vagyis nem tanult meg elfogadni. Ha csak közvetlen környezetünkben tekintünk körbe, és mélyebben a dolgok mögé nézünk, megfigyeljük ismerőseinket, vagy akár idegen embertársainkat, észrevesszük, hogy mennyi „beteg-eltorzult” lélek között éljük életünket. A legtöbb lelki torzulás abból fakad, hogy nem tudunk megbékélni, ezért állandóan panaszkodunk, kevésnek érezzük magunkat, és ezekből a dolgokból alakulnak ki aztán a bennünk rejlő komplexusok. Tehát életünk egyik legfontosabb feladata, hogy megtanuljunk elfogadni. Ha egy fontos személy távozik el örökre az életünkből, hosszú ideig fáj. Ennél az érzésnél talán nem is létezik rosszabb az ember életében. Ilyen esetben hangzik el rengetegszer a kérdés: Miért? Miért pont Ő? A halál az élettel együtt jár. Megszületünk, hogy egyszer meghalhassunk.
Ezt a tényt már életünk folyamán meg kell értenünk, és el kell tudnunk fogadni. Minden miértnek megvan a maga mertje. Ha magunkban tisztázzuk a dolgok menetét, tehát elfogadjuk az elkerülhetetlen tényeket, még ha nehéz is, lelkileg megnyugszunk. Vegyünk egy másik példát, a szerelmet, illetve annak elmúlását. „A szerelem az emberiség legősibb sírása” - írja G. G. Márquez a Száz év magányban. Találó példa. Az ember életében ez a második olyan dolog, amit rendkívül nehezen dolgoz fel. Hány öngyilkosság, gyilkosság, párviadal történt a történelem folyamán a szerelem megszűnése, a féltékenység miatt? Számtalan. Mennyi elme bomlott meg a szeretett nő, illetve férfi elvesztése miatt?
Az ókortól napjainkig hány „áldozatot szedett” a szerelem megszűnése? Az elfogadás hiánya hány tragikus véget követelt? Ahhoz, hogy megtanuljunk elfogadni, elsősorban rá kell ébrednünk, hogy nem vagyunk tökéletesek. Egónkból kifolyólag ez is nehéz feladat, de ez az első és egyben legfontosabb lépés. Másodsorban tudnunk kell azt, hogy hol a helyünk a világban, mi a célunk. Harmadrészt nem szabad egy probléma köré építenünk a mindennapjainkat, mert ez lelki torzuláshoz vezethet, esetenként elmebetegséghez. „Mit tesz az elmebeteg? Ő az, akinek nagyon érzékeny lelke a csapások sorozata alatt megroppan, és miután a realitásban vigasztalást, nyugalmat nem tud találni, lemaradva a tények helyes mérlegeléséről, valónak fogadva el és állítva nem létező dolgokat, szerzi vissza, úgy-ahogy, a világgal vagy legalábbis az önmagával való megelégedettség elvesztett, de az éléshez nélkülözhetetlen érzést.”[1] Ezt feltétlen el kell kerülnünk. Továbbá nem szabad irreális álmokat hajszolnunk, elérhetetlen dolgokat kergetnünk. Meg kell tanulnunk az adott helyzetet elfogadni. Persze mindig törekednünk kell valamire, mert ez az, ami előre viszi az elmét.
Mindig ki kell tűznünk egy célt. Szükségünk van valamiféle motivációra. Ugyanakkor vigyáznunk kell, hogy ezek a célok mindig reálisak és megvalósíthatóak legyenek. Közben pedig el kell fogadnunk az aktuális helyzetet, amiben épp vagyunk. Ha sikerül „ledöntenünk” az egónk által épített falat, akkor sikerül megtanulnunk elfogadni a dolgok menetét, és ez által, elérjük a lelki nyugalmat, aminek következtében kiegyensúlyozottá válunk.
RSS-csatorna hozzászólásai
