Nekem a fekete-fehér fotók színesbe változását jelenti 1989 novembere.
4 éves voltam akkor, a gyermekkor hajnalán, én még „súdružka učiteľkának“ hívtam az óvónénimet. Abban az évben súlyos légcsőgyulladással küszködtem, gyógyfürdőbe vittek a szüleim Kassa mellé. Mikor visszatértem, már javában folytak a forradalmi események – nem mintha számítottak volna rám a rendszer ellen harcolók táborában – s én szokatlanul élesen emlékszem azokra a napokra.
Emlékszem édesapám újságíró-táskájára, fekete volt, nagy titkokat rejtett. Emlékszem a magnószalagokra, melyek általam érthetetlen interjúkkal és beszédekkel voltak tele. Emlékszem a szürke tömbházakra, melyek ölén először ült szabad május elsejét a nép, voltak pónilovak, meg vattacukor is. Emlékszem, hogyan mutattam a nagyoktól ellesett győzelem-jelet. S egyre jobban emlékszem a következő évekre. Ami azért furcsa, mert a későbbi időkre szinte egyáltalán nem.
Emlékszem, mikor Václav Havel csehszlovák államfő Komáromba érkezett, helikopterrel. Én voltam a fogadó kisfiú, virággal a kezemben vártam. Kezet fogott velem, s máig itt van előttem, azt mondta, „děkuji“. Emlékszem a tömegre a városban, akkor hatalmasnak tűnt, s emlékszem a diadalittas újságírókra. Ma már értem, miért volt mindenki arcán mosoly.
Emlékszem édesanyámra, aki elvitt apám munkahelyére, a Reflex ellenzéki lap szerkesztőségébe a szabadság idejének kezdetén. Akkor már nem lehetett érezni azt a felszabadultságot, mint közvetlenül a novemberi események után. Ismeretlen betűszókat hallottam, mint az efemká vagy vépéen, máig emlékszem rájuk, csak most már tudom, mit jelentenek. De a fotók akkor már színesek voltak, hiszen új korszak jött, új látásmód, új világ. Nekem ezt jelenti 1989, a nagy fordulópont, melynek színei nem csak a családi albumban léteznek – máig valóságosak.
RSS-csatorna hozzászólásai
