Te zebrát festettél az út testére gyengéden, de kellő érzékiséggel ahhoz, hogy ne csiklandozd őt.

Bámult minket hosszan egy hölgy, aki az utca másik felén kígyóbőrtáskáját szorongatva telefonálni szeretett volna, de erős köhögés tört rá, ahogy megérezte a festékszagot. Végül befejezte, és tárcsázott. Ekkor te ránéztél, ez valamiféle különös hatással voltál rá, mert a hölgy mézédes rúzzsal fedett ajkáról egy cserépnyi szó se keringőzött bele a telefonba.

Majd jött két fiatal, gondolatban kézen fogva. A leány elpirulva, a fiú erőltetett mondatokat hajszolva. A lány jobb keze a zsebében, a bal görcsösen teste mellett. Bal oldalán ment ugyanis a fiú, akinek kezei tükörszerűen koppintották a lány mozdulatsorait, nem véletlenül.

Ekkor még mindig nevettem. Felszabadított. Te a harmadik csíknál jártál, egyre határozottabban festetted őt. Már ekkor nincs kézremegés, pirulás vagy közhelyes kérdések. Tudtad, mit akarsz. Mikor ezt felismertem, lefagyott arcomról a mosoly, s darabjai fehér anyagként hulltak le onnan, hogy beleolvadjanak csíkjaidba.

Csend lett. Eltűnt mindenki, s én csak emlékként érzékeltem nem rég még visszhangzó kacajomat, ahogy ráfeszült az utca forró betonjára, s lassan annak része lett. Hát ezért csináltad... Ecseted szálai sírva hajoltak a beton szürkéjére. Ahogy bemártottad őket a fehér festékbe, hangjuk tompult, majd újra élesen pattant vissza az út testéről. Nem bírtam tovább. Túl jól csinálod.

---

Salgó Zs. Viktória (1989) - az ELTE BTK-n tanul szabad bölcsészetet.