Kinézek az ablakon, de csak homályt látok. Valamit titkol. Valamit rejteget előlem. De vajon mit és miért? A külvilágot titkolja. Viszont lecsordul egy csepp
és a titok... a titok lelepleződik... Májusi reggel van, 6.00. A mai nap átlagosnak ígérkezik, mégis valami motoszkál a gyomromban. Pedig csak a szokásos történik, mint minden reggel. Haragszom az ébresztőórára, mert mindig a legrosszabbkor szólal meg. Egy mobiltelefon. Már ezerszer próbáltam cserélni a csengőhangon, hogy legalább kellemesen ébredjek fel, de hiába. Ha reggel kelni kell, bármi szólhat,
az ébredés nem lesz édesebb. Na de mégis, hová fejlődik a világ? Hol van a régi vekker, amit mérgünkben kidobtunk az ablakon? Nem is volt olyan régen. Nehéz visszaemlékezni arra, ami jobb volt. Jobb volt, mert nem rohant a világ. Nem volt annyi teendő. Most? Minden gépesített, tele gombokkal. Csak nézzünk körül a lakásunkban, ezer meg ezer gomb és mire megtanulom őket reggel használni, hogy melyik mire szükséges, addigra el is tudnám olvasni Boccaccio Dekameronját. Kétszer! Azzal telik el a reggelem, hogy azon gondolkodom, hogy kell elzárni a modern vízcsapot, és melyik gombot kell megnyomnom, hogy fényt kapjak. Pedig már majdnem egy éve bérlem a lakásomat. De valahogy nekem ez nem jön be. A könyvtár használata ennél sokkalta egyszerűbb. Már amelyiké. Nagy kínok közt túlélem
az ébresztő ítéletét és bevonulok a mosdóba. Amikor belenézek a tükörbe, nem látok semmit, csak kétkét ráncot a szemem alatt. Azon tűnődöm, vajon elég idős vagyok-e ahhoz, hogynégy ránc tündököljön az arcomon? És rájövök, hogy nem! Visszakullogok az ágyamhoz, mint vén anyamedve az éhes kölykeihez, de én ebben az esetben a puha párnáimhoz, amik még megtartották a meleget és azon gondolkodom, hogy még mennyi mindent kell ma csinálnom a fogmosáson kívül. De még előtte öleljük csak át a kihűlőben lévő párnácskákat, amik melegséggel csábítják fáradt testemet.
* * *
Csak arra emlékszem, hogy megszólal a telefon. „Már megint elaludtál? Ki vagy rúgva!!!” Micsoda ébresztés! Különben várható volt. De hamarább számítottam erre, szóval elég sokáigtűrte. És ez mind annak köszönhető, hogy még pihenni akartam. Ezt a csodás pillanatot egy rettenetes csengőhang
zavarta meg. Valami eltorzított Nokia. Ez a mai világ. Nem hagy élni, legalábbis nyugodtan. Mert mindig mindenhová sietni kell, pontosan kell megjelenni. Ebéd is 11.00-től 13.30-ig van az étteremben, 13.31-kor a pincér már összefutott szemöldökkel jelenti ki, hogy az ebédidő lejárt. Nem maradt menü a számomra. Tehát minimum fél órát kell várni a megrendelt kajára. Nekem ennyi időm még a zsebemben sincs. Viszont ma, mivel elbocsátottak, lesz időm meleg reggelire, forró kávéra, ahogy szeretem, és élvezhetem az erkélyen az ébredező város képét. Kirúgtak. Kiülök a fonott székemre és beszívom a friss levegőt, ami tulajdonképpen a szmoggal vegyül, tehát nem is olyan friss, de csak áltassuk magunkat. Így lesz a legjobb. Kávéval a kezemben feltekintek
a tengerkék sima égre. Onnan nézem a nap sugarait, melyek végigsimítják az arcomat. Úgy érzem, eltűnnek a ráncaim a gyengéd sugaraktól. Még csak reggel 7.00 és máris éget a nap, a gondolatok tüze. De oly szerteágazó gondolatok ezek, mint az izzó kövek, melyek darabokban hullanak szét, s levegőt forróvá teszik. Ettől keletkezik a pára. Nem látjuk a rohanás végét, nincs rá időnk, a temérdek feladat megvakít. De én most látom, mert van időm szembesülni a világ apró dolgaival. Látom, ahogy egy kiábrándult hölgy csapkod a táskájával, mert elkéste a 07.10-es villamost, de nem jut el neki az, hogy 07.20-kor is indul egy. Látom azt is, hogy az égen három repülőgép száll. Húzzák maguk után a csíkot. Nem látunk a csík mögé, csupán ha szertefoszlik.De erre várni kell, viszont nincs időnk. Mégis, ha néha szánnánk olyan dolgokra is kósza pillanatokat mint egy nyugodt májusi reggel lenne időnk arra, hogy betekintsünk a mai életbe ésrájöjjünk, hogy valóban ezt akarjuk-e? Lekésni a villamost és mérgelődni azon, hogy 10 perccel később érünk a munkahelyünkre? Hová rohanunk? Most nagyon nyugodt vagyok. Úgy érzem, letisztultak az érzéseim és rájöttem, én nem ezt akarom. Élni akarok, nem rohanni! De egyedül ehhez kevés vagyok. Vajon miért rejtőzünk a homály mögé? Miért nem akarunk szembesülni az új világgal, ami nem is új, csupán modern ruházatot öltött? A bizonytalanság beköti a szemünket, és világtalanná válunk. De nézzük csak az igazán világtalan embereket. A többségük vidám annak ellenére, hogy nem élvezhetik a ég kék színét, nem vakítja szemüket a nap sugara és mégis örülnek. Mi miért vagyunk elégedetlenek? Miért nem tudunk örülni a kis dolgoknak is? Mert türelmetlenek vagyunk, és mindent egyszerre szeretnénk. Pedig tudjuk, hogy ez lehetetlen. Mert mindenre várni kell, a kondenzcsíkra is, míg szertefoszlik. Ha megvárnánk a felszívódását, talán sokszor a megoldást is megláthatnánk,amit olyan sokáig keresünk. Mindennek a kulcsa a türelem. Azt hiszem, megyek, és újra visszakönyörgöm magamat a főnökömnek. Ez már a nyolcadik alkalom. Úgy látszik ő türelmes.
Potocká Mária (Lekér, 1988) – a nyitrai Konstanstantin
Filozófus Egyetem harmadéves magyar-angol szakos
hallgatója. Nyomtatásban még nem jelentek meg írásai
RSS-csatorna hozzászólásai
