Vágyálmok a pincédből

Soha nem érzünk fájdalmat,
soha nem érzünk vágyat,
ne higgy nekünk ártatlan!

Aki rendszeresem olvassa a rovatot, az láthatja, hogy sok esetben ugyanazon a szerzők művei jelennek meg. Miért van ez? A válasz rettentően egyszerű: Pontosan azért, mert senki nem küldi el a szövegeit, amelyeket nagyon szívesen elhelyeznénk a lap hasábjain. Tehát: ha bárki rendelkezik némi írói

Kinézek az ablakon, de csak homályt látok. Valamit titkol. Valamit rejteget előlem. De vajon mit és miért? A külvilágot titkolja. Viszont lecsordul egy csepp
és a titok... a titok lelepleződik... Májusi reggel van, 6.00. A mai nap átlagosnak ígérkezik, mégis valami motoszkál a gyomromban. Pedig csak a szokásos történik, mint minden reggel. Haragszom az ébresztőórára, mert mindig a legrosszabbkor szólal meg. Egy mobiltelefon. Már ezerszer próbáltam cserélni a csengőhangon, hogy legalább kellemesen ébredjek fel, de hiába. Ha reggel kelni kell, bármi szólhat,

Ősz

Ősz van. Szeretem ezt a folytonos egyszerűséget. Beleszülettem. Vonaton ülök. Számban még csókod íze dereng. Képzeletben művész vagyok. A ködpárás ablaküvegen át bámulom a fák festői színeit. Szivárványban pompáznak.

Halálugrás

Úgy érzem magam, mint egy elrontott előadás után. Keserűséget és dühöt tapasztalok azért, mert feltétel nélkül megbíztam benned.

Kígyósziszegés zavarta meg a Paradicsom mennyei nyugalmát. A hüllő teste kecsesen tekeredett a Tudás Fájának egyik kilógó ágára, hogy az első emberpár közelébe férkőzzön. Villás nyelve késként hasította a levegőt, ahogy Évát megszólította.

Gyéren világít a hold, fogyóban van már. Sarló alakja tündököl az égen, s játszi mosollyal nézi a Földet. Hegyes orrába kapaszkodom, hogy le ne essem, s ámulok, ahogy táncolnak a csillagok. A Fiastyúk elszárnyal mellettem fiaival, s a Göncöl is békésen robog a Tejúton.

Ülök a holdon, a lábamat kétoldalt lógatom. A kismedve sompolyog oda hozzám, orrát ölembe dugja, s engem elönt a szeretet, ahogy ujjaimat barna bundájába mélyesztem. Magamhoz húzom a kisbocs fejét, lágy csókot lehelek homlokára, s az acomat is a sűrűbe fúrom. Két kicsi könnycsepp hullik le, s csöppen le az ezöst vízbe, finoman fodrozódik a vízöntő kútja. A kék bőrű lány szomorúan pillant rám, a halak is csüggedten úsznak a mélyben. Kis kezek merülnek a hűsbe, az ikrek szemmel követik a hullámokat, s látják a jövőt, mely odalenn van. A mérleg lány mérgesen toppant egyet egy csillagon, pontos műszerét a sötétségbe dobja. Könnyes szemmel néz a Kos fiúra, aki azonban makacsul hallgat. Fáj a szívem a lányért, a fiút jól megráznám, ám csitító, fényes csillagpor száll rám. A bak elnyargal előttem, hátán a szűzzel. Megáll a levegő, kezem tétova mozdulatot tesz, s csak nézem bénultan a nagy fenevadat, az oroszlánt. Ebben a percben, bár nem látom, a nyilas kifeszíti íját, csodálatos fegyverként áll kezében a nyíl, s halkan megpendült a húr, mikor az oroszlán elbődült. Suhant a nyíl, hegye csillogott a holdfényben, fájt, mikor a szívemen átszaladt. Nem az az édes érzés töltött el, mikor Ámor nyila talált el. Ez a vadász volt, és fájdalmat hozott. Merev lett minden, a hold sírni kezdett. Figyeltek a csillagok, az oroszlán elment. Hátat fordított, mancsai halkan neszeztek a csillagokon. Csend volt, kegyetlen csend. Csak a piros vér szivárgott csendesen.

Puha Andrea

Recept

dühös gólyák
égig érő paszuly