Ha valaki tehetséges, hát derüljön ki róla minél hamarabb. Yann Tiersen, francia zeneszerző sem rejtette véka alá már gyermekkorában felgyülemlő fantáziáját. A számára a világhírnevet meghozó filmzenéről kevesen tudják, hogy nagyobb része megtalálható a korábbi Yann Tiersen-szólóalbumokon is. Így amikor Amélie csodálatos életének nosztalgikus és meseszerű zenéjét albumon halljuk felcsendülni, ne rökönyödjünk meg, hogy a zeneszerző, magának némi munkát megspórolva, önmagától kölcsönzött néhány jellegzetes dallamot. Ezt senki ne illesse éles kritikával, hiszen a forgatókönyvíró-rendező, Jean-Pierre Jeunet fejében alighanem azok a dallamok lüktettek, amikor Amélie bűbájos világa kialakult a fejében: nem újrahasznosított szerzemények ezek, hanem pontos helyre illesztett kirakódarabkák, melyek a kedves történethez idomulva keltek csak igazán életre.
2003-ban újabb filmzenét alkotott, magányos zongora kíséri a Good bye, Lenin! filmkockáit. Értékes szólóalbumai közül kiemelendő a 2004-ben megjelent lemez, melyen Shannon Wright amerikai énekesnővel dolgozott együtt. Az album jellegzetes hangszerei a zongora, a hegedű, a nagybőgő, a klarinét és a harmonika. A hangszerek egyben a tierseni világot is jelentik. A szöveg minimális jelenléte csak segíti a zene hömpölygését és szétáradást.
A hölgy rekedtes és hamiskás hangja néhol összesimul a többi hangszerrel, néhol pedig egyértelműen elkülönül attól. A hangja a zenében olyan, mint egy úszó hal a folyóban, mikor néha felbukkan a felszínre. Az ember fokozatosan magába fordul, a hegedű húrjainak töredezése pedig nem csupán szomorkás hangulatot idéz meg, hanem egy ennél jóval sűrűbb és elemibb érzést, a szorongást. Zaklatott szorongásból indulunk, mely a végére valahogy mégis feloldódik, s egyenletes érzésfolyammá szelídül. Ám ez a feloldódás csak annyira elég, hogy még mélyebbre rakódjon le és a lélekről még lekaparhatatlanabb legyen. Ilyenkor nem szokott megvédeni sem emlék, sem varázslat. Depressziótól és önsajnálattól mentes tiszta állapot .Olyan zenét komponál, amire nem lehet nem odafigyelni. Kimért, visszafogott, finom, és ami a lényeg: elegáns balladisztikus elégiaként tud hatni hallgatójára, muzsikája rengeteg képet képes előrántani az emlékezetből.
Az idővel sajátosan és profi módjára bánik: megeleveníti azt, ami már megtörtént, s elénk tárja azt, ami még csak elkövetkezik.