A kilencvenes évek végén megjelent Pompásan buszozunk! c. regényt minimális propozícióval vettem kézbe. Ennek elsősorban az volt a nagyon egyszerű oka, hogy szerző és műve puszta létén kívül nem tudtam a könyvről semmit. A regény posztmodern jellege néhány oldal után azonban nyilvánvalóvá vált. A stílus egészen más, mint amilyet egy laikus olvasó az ún. magas irodalomtól megszokhatott.
Egy gyermek felnőtté válásának történetébe pillanthatunk bele. A regény az önéletírás műfaját érinti: a család intimitását, az iskolai élményeket, a szexualitás felfedezését és a baráti kapcsolatokat egy tizenéves fiú nézőpontján keresztül látjuk.
A főszereplő általános iskolás éveinek elbeszélésével kapunk képet a XX. század 60-as éveinek végéről. A regényben megelevenedik a Magyar Népköztársaság fővárosának hétköznapi léte. A szocialista Budapest társadalmi viszonyai, a kor ideológiája, az emberek élete, illetve ezek leírása ironikussá válik.
A regény szerkezete eltér attól az elképzeléstől, ami az olvasók nagy részében él a műfajjal kapcsolatban.
A mű szerkezete nagyon bonyolult szövedéket alkot. Ez elsősorban a narráció zavarba ejtő relativitásában nyilvánul meg. Az olvasó számára nehezen megállapítható, hogy vajon ki is beszél éppen. A szöveg mintha azt szeretné elhitetni, hogy egy gyermek írását, gondolatait olvassuk, de valahol mégis érezhető, hogy egy felnőtt hangja az, amit hallunk.
A narrátor természetének megállapításával sincs könnyű dolga az olvasónak. Nem mondható sem az, hogy a történésekről a szereplők számára nem elérhető információk birtokában van (tehát az hogy omnipotens), sem pedig az ellenkezője. A szöveg az olvasóban olyan benyomást kelt, mintha egy ember monológját olvasná. A különböző betétek információs szintje nem köthető a mű egyetlen szereplőjéhez sem.
Véleményem szerint ennek a regénynek a nagyszerűsége abban áll, hogy a beszélő helyzetét folyamatos bizonytalanságban tartja a szerző. Folyamatosan változtatja a nézőpontot, gyakran akár egy mondaton belül is. Sosem lehetünk biztosak abban, hogy ki mesél kiről, az elbeszélő és az elbeszélt idő gyakran váltja fel egymást.
„Emlékezhet-e egy gyerek álmában arra, hogy majdani halála pillanatában múltbéli önmagáról fantáziál?”
Ha mégis megpróbáljuk darabjaira szedni és megállapítani a beszélő helyzetét, akkor legalább három hangot találunk: Az iskolás gyermek elbeszélését, amelyet ugyancsak egy keret közé illesztett, egymáshoz lazán kapcsolódó szövegek alkotnak.
A felnőtt narrátor hangját, amely a főszereplő jövőjéből vetít ki részleteket. Ezek segítségével az adott szereplők vagy helyzetek árnyaltabbakká válnak, vagy kapnak egy új és érdekes perspektívát.
Egy mesélő. A regényben megjelenő betéttörténetekben (novellákban) nyilvánul meg legegyértelműbben a jelenléte. Tudásszintjét tekintve a legtöbb információval rendelkezik. A kis betéttörténetek ugyancsak új dimenziót nyitnak meg az olvasó előtt, ahonnan átértelmezhetővé válik a regény néhány alakja. Teljesen kompakt egészekként is negálják helyüket, ezt jelzik az egyszavas berekesztő mondatok, amelyek akár címek funkcióját is betölthetnék.
A szöveg sajátossága, hogy a fenti nézőpontok nem különölnek el élesen egymástól. Határaik a regény különböző szintjein összemosódnak. Így például a gyermek E/1. elbeszélésébe olyan szavak kerülnek, amelyeket a 60-as évek végén még nem ismerhetett. A szerző megalkot egy, a narrációkra jellemző hangnemet, mondatszerkesztési struktúrát, amely szétválasztja a szólamokat, ugyanakkor ezeket néhol összekeveri, ez ugyancsak a monologikusság érzetét kelti.
A szerkezet további sajátossága, hogy igazi párbeszédeket nem tartalmaz. A szereplők egymáshoz intézett mondatai mind „idézetszerűek” ezzel is erősítve a szöveg monologikusságát. A dialógusok érzékeltetése során a szerző gyakran eltér a nyelvi normától. Így például az összetett mondat logikai alanya az első tagmondatban E/3.-ben (Lemúr Miki), a következőben pedig E/1.-ben van. A mű nyelvezete ettől is élőbeszéd szerűvé válik.
A szociolektusok szavai még inkább erősítik a szöveg beszélt nyelvi jellegét. A diáknyelv, az argó, vagy a szleng kifejezések fontosak a szöveg működése szempontjából. A segítségükkel képet kapunk a szereplő történeti, szociológiai hátteréről. A hely- és korspecifikus kifejezések segítségével a történések térben és időben jól körülhatárolhatóak. Nem utolsó sorban a rétegnyelvi szavak a korrajz és kritika eszközeivé is válnak.
Végül a regényről elmondható, hogy összességében jó olvasmánynak tartom. Elsősorban a prózatechnikai megoldások, a nyelvezet és a mű szerkezete az, ami megragadott. Kevésbé tetszett a néhol terjengőssé váló szövegrészek majdhogy céltalanná válása.
RSS-csatorna hozzászólásai
