Az vesse a giccsemberre az első követ, aki nem birtokol giccset. Bevalljuk vagy sem, valamilyen mértékben mindnyájan támogatjuk a giccset. Legalább egy giccstárgya mindenkinek van. Kerti törpe, ismert műalkotás reprodukciója, nyaraláson vásárolt kagylós hamutál, angyalgyertya, gipszkutya, és még lehetne sorolni: hogy minden giccstulajdonos magára ismerhessen. Felesleges volna értékítéletet hozni a giccsemberekről anélkül, hogy ismernénk a giccshez való viszonyát.
Sokkal inkább érdemes megvizsgálni napjaink giccsfogalmát, és elgondolkodni rohamos terjedésének lehetséges megszüntetésén.Gyakran használjuk ezt a fogalmat a hétköznapi beszédünkben is, sokszor anélkül, hogy tisztában lennénk pontos jelentésével. Ha a szó definiálására nem is vállalkozhatunk, valamilyen szubjektív, önálló giccsfogalmat alkothatunk magunk számára, így helyére kerülhetnek a begyűjtött vagy ajándékként, tiszteletből őrizgetett tárgyaink is. Van a giccsnek egy megengedőbb és egy radikális értelmezési lehetősége. A fogalom maga az 1890-es évektől létezik, és feltehetőleg a német kitschen szóból, mások szerint az angol sketch- ből származik.
A művészet minden ágának van giccs-képviselője, ám fontos leszögezni, hogy a giccs, noha a művészet eszközeivel, eszközeiből él, maga mégsem művészet. A giccs nem antiművészet, vagy a művészet ellentétpárja, azonban a kettő közti viszony legjobban mégis olyan ellentétpárokkal ragadható meg, melyek egyike a művészet, a másik pedig a giccs sajátja. A műalkotás általában nem riad vissza a rút ábrázolásától sem, szemben a mostohatestvérével, a giccsel, ami nem enged meg magának semmiféle bánatot, nehézséget.
Legfőbb jellemzője ugyanis, hogy nem kell érte megküzdenie a befogadónak, nem kell értelmezési rétegeken töprengenie. Rejtett mondanivalóra, utalásokra aligha találunk, azt mondja csupán, amit mutat is, befogadása gyors és egyszerű, de egyszeri alkalomra való, hiszen a vele való következő találkozásnál sem tárul fel egy újabb értelmezési lehetőség. Találóan mondja Kundera A lét elviselhetetlen könnyűségében, hogy „a giccs a szar abszolút tagadása; a szó szoros és átvitt értelmében: a giccs kizárja látószögéből mindazt, ami az emberi létben esszenciálisan elfogadhatatlan.”1
Semmit nem enged meg, ami nehéz lenne, tagadja mindazt, ami rossz, nem tűri a szenvedést, és talán éppen ezért nem ismeri a katarzist. Tartalom helyett forma, invenció helyett konvenció, örök érvényűség helyett pillanatnyiság jellemzi. A művészet a lét egészét célozza meg, azt tükrözi, ezzel szemben a giccs beéri részletkérdésekkel. A társadalomhoz való viszonyukban rejlik e leglényegesebb ellentét, amíg az előbbi gazdagítja a társadalmat, az utóbbi szegényíti, ugyanis belőle kíván meggazdagodni, mindaddig, amíg valaki nem mondja, hogy elég a giccstermelésből. Ez a felismerés elegendő lehet a karácsonyi vásárok mosolygós figuráinak abszolút elutasításához. „A giccs születése társadalmi jelenség, s az lesz - reméljük- halála is.”
Mandity Krisztina
RSS-csatorna hozzászólásai
